„A mellékelt jegyzékekből is látszik, hogy a TPT dolgozói milyen sokféle tevékenységgel foglalkoztak az elmúlt 30 évben. E felsorolt tanulmányok Kapcsolat által jelzett csatornákon keresztül megkérhetők, megszerezhetők.”


Bölcs felkészítő
a kíméletlen öregedésre


Előszó helyett:
miért kell ez a könyv mindenkinek?


„Rossz öreg – jó öreg”

1. Ez könyvecske hosszú évtizedek folyamán csiszolódott ki. Életem sora ugyanis úgy hozta, hogy 10 éves korom óta az 50-60 évvel idosebb emberek társaságában töltöttem el sok-sok éveket. Így az elmúlt közel 40 esztendo alatt lassan „félhivatalos empatikuss”, avagy önkéntes „öregedés-fürkésszé” kellett átképeznem magam. A könyv megírásának azonban volt néhány sokkal keserubb, praktikusabb oka is.


Az évtizedek folyamán magamnak is nehezen és szégyenkezve ismertem be, hogy az általam megismert idos és öreg emberek túlnyomó többsége valóban rosszindulatúvá, keseruvé és ezért tényleg elviselhetetlenné vált. Így pedig a környezete által is egyre inkább lesajnált, megvetett és még inkább megalázott helyzetbe került.


Ugyanakkor – ellentétben kortársaim többségével – nagyon is szerencsés voltam: mert a több száz megismert idos ember között néhány kimondottan kellemes, kedves, a környezete, sot még a fiatalok által is kedvelt, sot néha kimondottan körül is rajongott öreg embert is megismerhettem.


Évtizedek óta töprengtem ezért tehát azon a talányon, hogy miért és hogyan vált kellemessé az a néhány ismerosöm, illetve, hogy miért lett elviselhetetlen az idosek többsége? Mi lehet az elobbiek titka? S különösen izgató a probléma, amikor kiderült: ok is ugyanolyan abszolút hétköznapi emberek, mint azok akik megkeseredetten tengetik az utolsó éveiket! Akkor nekik miért sikerült az, ami a többieknek egy általán nem ment? Többszöri és hosszabb beszélgetéseink, avagy a velük való közös nyaralásaink után hazatérve, hosszasan morfondíroztam azon: vajon ok miért elviselhetok, illetve kimondottan kellemesek, mondhatnánk: öröm velük együtt lenni; míg más öregektol örül az ember, ha végre meg-, illetve elszabadulhat?


„Már én is kezdek…?!”

2. Könyvem megírásának második indoka már a leírtakhoz kapcsolódott. Az elmúlt néhány évben ugyanis döbbenettel kellett észrevennem - eloször természetesen csakis másokon, a körülöttem lévokön, a rokonokon, a barátokon, az ismeroseimen, majd pedig - sajnos saját magamon is pontosan ugyanazokat a vonásokat, amelyek miatt régen sem szerették, sot gyakran kimondottan utálták az öregek túlnyomó többségét. Borzalmas volt felismerni, hogy én is elindultam azon az úton, amit valamikor kimondottan utáltam. Rá kellett döbbennem, hogy - öregedo férfiként - talán a legesleg utolsó percben vagyok még ahhoz, hogy oszintén szembenézzek a valósággal: vagy meg tudom fogalmazni magam és a családom számára a „kellemes öreggé” válás titkát, vagy én is úgy fogom végezni, mint…. s itt minden olvasóm behelyettesíthet legalább egy nevet az ismerosei közül.


„Szépelgés … az van”

3. A gerontológiai valódi, illetve a divatokat meglovagoló „pszichológizáló” - álszakirodalom átolvasása után azonban megdöbbentett az a tény, hogy – a rengeteg okos és elgondolkodtató felvetés ellenére is – egyetlen könyv sem született még arról, hogy milyen kegyetlen, megalázó és lezülleszto a valóságos, a hétköznapi öregedés folyamata. S miután szinte mindenki szemérmesen és mellébeszélve próbál meg okos tanácsokat adni, vagy legalábbis lelki támaszt nyújtani, így nem meglepo: alig található olyan épkézláb javaslat, amely az öregedo, - majd pedig valóban megöregedo - embertársaink mindennapos kínlódásaiban tudna tényleges segítséget nyújtani. Nagyszeru dolog ugyanis a harmonikus családi élet szépségeirol, az egészséges és jó táplálkozásról, a hosszú erdei sétákról, s hasonlókról papolni azoknak, akik azt látják: épp’ mostanában esik szét körülöttük minden. Az évtizedekig kín-keservesen összetartott családjuk széthull, a gyerekeik már semmibe veszik oket, s – joggal vagy jogtalanul, de úgy érzik, hogy – „nimand macskajancsik” tömege naponta és sorozatban alázza meg oket. Emellett még a nyugdíjass válásuk olyan jövedelem-zuhanással is együtt járt, hogy már a nyáron feszültséggel gondolnak a téli futés számlára, az egyre szemtelenebb és követelodzobb unokák karácsonyi ajándéknak eloteremtésére pedig már nem is mernek belegondolni.


S talán a legrosszabb dolgok csak ezután következnek: látván–érezvén a saját leépülésüket, lassan már nem is mernek, nem is szeretnek kimenni az emberek közé, mert … Rettegve gondolnak arra a pillanatra, amikor eloször kell majd segítséget, esetleg még pénzt is kérniük a saját gyereküktol - s errol még az a … menyük, a vejük, sot, még a sógorék, meg mindenki egyéb az utcában, a házban, a faluban, tudni fog. Néha sikerül elhessegetni a saját generációjuk sorsa miatt egyre gyakrabban visszatéro és mindig is kínzó kérdéseket is: „ki fog engem ágytálazni?”, meg „számíthatok én „Ezekre?”, hiszen a „Fiam/a lányom is úgy megváltozott, amióta összeállt azzal a …”. S végezetül jeges marokkal szorítva közelít mindannyiunk felé az igazi, az egymás között is csak suttogva emlegetett, fenyegeto rém: „csak nem vágnak be az elfekvobe…?!”Ezek a mai öregedok és öregek valós félelmei és gondjai – s úgy tunik, hogy nem csak a társadalmi és gazdasági átalakul s történelmi súlyú gondjaival küszködo magyar társadalomban.


„Mindenki körül van/lesz öreg!”

4. Itt azonban messze nem csak az idősebbek, vagy a homokóra pergésére már korábban felfigyelők gondjairól van szó. Mindannyiunknak szembe kell ugyanis néznünk a szeretett-imádott édesanyánk, édesapánk, a nagyszüleink, a férjünk vagy a feleségünk, a drága Mariska néni, vagy a kedves Pali bátyám, vagy az Erzsi mama, vagy …. szóval a hozzánk legközelebb állók szomorú, nyomasztó és egyre nehezebben elviselhető leépülésével. Ezen könyv megírásának harmadik okát a szüleikért, a Házastársaikért, a bármiféle és fajta idősebbekért felelősséget érző fiatalok átvirrasztott, átveszekedett éjszakáinak a fájdalmas tapasztalatai és tanulságai adják: a „most, hogy leesett a lábáról, mit csináljunk a te ( az én az ő, a…. ) anyáddal ?”, „hogyan legyen az ellátása, akkor amikor tudod, hogy nekem a munkahelyen…?”, „mit csináljunk vele nyáron, vagy mi már nem is mehetünk soha nyaralni?”, „nálunk nincs is hely a mamának, s különben is miért nem viszi el az a drágalátos ……….od?”- kezdetű keserű-kegyetlen viták minden, a világ gondjai elől el nem futó ember keserűen meg- és átélt pillanatai.S a tollfogásra kényszerített a munkatársaim, az ismerőseim – mindenki számára ismerős – lelkiismeretfurdalással teli, sokszor szó szerint, fuldokló zokogása : „értsd meg, hogy bármennyire is szeretem az anyámat, (apámat, bátyámat, nővéremet….), már egyszerűen nem bírom elviselni a….. kötözködését, az ágytálazását, a horribilis gyógyászati kiadásokat! S most ezért ugye megvetsz?”


Érthető tehát a magyarázatom: ezt a könyvet elsősorban a saját, és a barátaim, ismerőseim „öregedési felkészüléseként” kezdtem el írni. Aki azután elolvashatta, az rögtön elolvastatta mással is, vagy éppen felolvasta. Ami után jó nagyot veszekedtek a leírtak miatt, majd végül egybehangzóan – s az ebbeli egyetértésük miatt általában meglepődve - azt állították: „Te, ezt mindenkinek végig kellene vitatnia - veszekednie azokkal, akiket szeret, akik neki tényleg fontosak! Mindenki öregszik ugyanis, sőt, egyszer a legtöbben meg is öregszenek.


„Felkészületlenek vagyunk az …!”

5. Szerény művem további, s általános indoka épp’ az volt, hogy döbbenettel kellett észrevennem: a saját korosztályom , ill. a nálam fiatalabb generációk is teljesen felkészületlenek az idő múlásából, a fiatalabb évjáratok (amióta a világ a világ, mindig, mindenütt, s mindenkor kegyetlen és kíméletlen) fellépéséből, az egyre több megalkuvást követelő mindennapi egzisztencia-harcból adódó gondokkal való sikeres megküzdésre.


Magyarországon a világ első nyíltan ifjú-generációs pártjának, a valamikori FIDESZ-nek , a fellépése csak tovább fokozta azt a döbbenetes lelki zavarodottságot, amely a természetes, tehát elkerülhetetlen öregedés miatt már úgyis milliók gyomrát, torkát szorongatta, éjszakáját pedig álmatlanná tette… teljesen függetlenül az illető politikai nézeteitől. Barátaimnál és ellenfeleimnél egyaránt meghökkenve tapasztaltam és tapasztalom mind a mai napig , hogy (kisebb-nagyobb) depresszióba süllyednek, s egyre inkább megkeseredetté válnak: „ itt, no meg az Európai Unióban, sőt persze mindenütt a mai világban - már úgyis csak a fiataloknak van jövőjük.” Ez a könyv részben azért íródott, hogy mindenkit megnyugtassak: ez így szerencsére nem igaz! Igenis nagy – talán minden eddiginél nagyobb szükség van és lesz az idősebbekre akkor, ha … hajlandók felkészülni: alapvetően más lesz a szerepük, mint az előző húszezer év szervezett társadalmaiban élőknek. Nem meglepő azonban a tömeges félelem. Az én generációm is - azaz én, te ő, mi mi, ti és ők - is tömegesen kezdjük elkövetni ugyanazokat a hibákat, amelyek miatt a (nem tudatosult vagy/és már el is feledett) fiatalabb korunkban annyira nem szerettünk, - vagy éppen, hogy kimondottan utáltunk - például látogatóba menni az idősebb rokonainkhoz. (S olyankor persze fogadkoztunk is : „na, mi azután nem leszünk olyanok, mint az az öreg……..”)


„Nincs öregedés–oktatás!”

6. Elkezdtem tehát keresni-kutatni: hol van az az oktatás, hol van legalább az a tananyag, amely átgondoltan – idegen szóval élve: szisztematikusan -
- felkészíti a fiatalokat arra, hogy miért és hogyan gondolkodnak az idősebbek, s mit kell csinálniuk, hogyan kell viselkedniük az öregekkel, illetve
- kiokosítja a középkorúakat arra, hogy mikor, s mit tegyenek azért, hogy ők maguk is felkészüljenek az öregségükre, illetve
- bölccsé teszi a már megöregedetteket arra, hogy minél kevesebb értelmetlen és megalázó konfliktus nélkül, békességben és szeretetben fejezzék be a földi pályafutásukat.

Sehol nem találtam. Fel kell pedig tennem a kérdést: valóban olyan sok ennél fontosabb (pl. oktatási ) téma van ma, az egyre inkább elöregedő fejlett világ országaiban?!


„Fel lehet és kell is készülni”

7. Ennek a könyvnek pedig éppen az a legfontosabb üzenete: az elviselhető, a viszonylag boldog öregedésre fel lehet, s - szent meggyőződésem, hogy – fel is kell készülnie, még hozzá mindenkinek! A megöregedéséért, az öregkori elviselhetőségéért a felelősséget mindenkinek magának, magáért és a családjáért vállalnia kell. Ne kerülgessük a „forró kását”: ezért nem az „Állam”, az „Egyház”, az „Iskola”, a „Többiek” stb. a felelősek. Természetesen fontos lenne és sokat segítene, ha a társadalom intézményei korunk – ill. valójában minden múltbeli és jövőbeli korszak(?!) - egyik legsúlyosabb gondjában, a saját magunk és a mások öregedésének a kezelésére vonatkozó oktatásban segédkeznének. Egyikünknek sincs azonban már ideje arra várni, hogy „majd valaki más megszervezi”, s tálcán oda is hozza a „kellemessé öregedés” fáradságmentes, sőt gond nélküli elixirjét. Meggyőződésem, hogy az öregkorra való felkészülés – hasonlóan az emberi együttélés egyéb szakaszaiban való életünk minden lépésével – az öntudatra ébredés pillanatai után már az adott egyén, a család és az egyéb közösségei tartásának és jellemének a kérdése.


„Felkészülni – csak őszintén lehet”

8. Az öregedésre való felkészüléshez ugyanis elsősorban önmagunkhoz és a világunkhoz kegyetlenül őszintének kell lenni. A felkészüléshez való nekikezdéshez is már ugyanis - dühöngve-tombolva, vagy rezignáltan-cinikusan - el kell fogadni az öregedés alap-törvényét, avagy axiómáját:
„A fiatalabb generációknak
- mindenkor és mindenhol egyre kevésbé van szükségük az idősebbekre,
- egyre inkább csak az ebből adódó növekvő terheiket veszik észre és
- egy inkább szabadulni is akarnak az ilyen típusú pótlólagos terheiktől
…. kivéve,
ha valaki be tudja nekik is bizonyítani, hogy éppen a fiatalabbaknak, ott és akkor, s pontosan őrájuk van szükségük.”


Ez a brutálisnak tűnő, s később részletezendő-elemezendő axiómára épülő könyvecske azt kívánja elősegíteni, hogy mindenki, ill. – jó, a gyakorlatban már akkor is boldog lennék, ha csak egyre többen és többen - tudnák bebizonyítani elsősorban maguknak, majd pedig a környezetüknek is, hogy „pontosan őrájuk van ott és akkor szükség”! Más és még megdöbbentőbb megfogalmazással: a mai korban (is) az öregeknek kell „megdolgozniuk” azért, hogy egyáltalán elfogadja őket a fiatalság kultuszára épülő világ(gazdaság)unk(?!) Önmagát téveszti meg – mondjuk ki durvábban is: hülyíti az, aki azt hiszi, feltételezi: csak a magasabb kora, a múltja, az eddig eredményei , teljesítménye, stb. alapján bármelyik fiatal is hajlandó lesz őt a jövőben, a fizikai és szellemi leépülés időszakában is tisztelni.


„Piacgazdaságban öregszünk”

9. Piacgazdaságban és demokráciában mindenhol, mindenkinek, újra és újra „bizonyítania” kell - s már csak azért is, hogy legalább ne romoljon a helyzete?! (Szó sincs tehát a „többlet-teljesítmény” miatt automatikusan „járó” „többlet-hozadékról – már ahol van piac, verseny, és demokrácia…) Az emberek mindenfajta/bármifajta „szolgálataiért” – a szeretetükért, odafigyelésükért, pénzükért, mindenükért – ugyanis mindig új és újabb „vetélytársak” lépnek ki a „piacra”, sőt, a rég leírt személyek is képesek megváltozni, s „feltámadnak ”, „megtáltosodnak”. S aki például a saját családjának belső „piacán”, a szeretetért, az odafigyelésért, az anyagi besegítésért, illetve az örökségért, stb. folytatott, s legtöbbször észre sem vett. „versengésben” nem képes a „szolgáltatások egyensúlyának” természet- és társadalomfilozófiai axiómájával szembenézni, az a végén „egyedül”, „kisemmizve”, „becsapva és átverve” lesz kénytelen panaszkodni fűnek-fának – már, ameddig hajlandó bárki is meghallgatni a siránkozását…

A modern kapitalizmus nem csak folyamatosan felbomlasztja a régi emberi, ill. családi kapcsolatokat, hanem ezzel el is bizonytalanítja, meg is rettenti mindazokat, akik nem érzik magukat képesnek a változtatásra, a megújulásra. A régi viszonyok minden egyes részletéhez való dogmatikus ragaszkodás azonban – az ortodox, dogmatikus, fundamentalista hitéleten kívül - minden más emberi, családi, üzleti és egyéb kapcsolatot lerombol, mert elszigeteli a változtatni nem hajlandó egyént a közösségeitől. Éppen a személyiségünk kulcspontjainak - melyek is azok az Ön esetében?! - megőrzése és védelme érdekében kell valamennyiünknek alkalmazkodnunk a modern világ kihívásaihoz. S ez az alkalmazkodási kényszer fokozottabban érvényes az öregedők számára, mivel a mindent átható piacgazdaság értékrendjében elvileg és általában ők a „leértékelődők”. A kialakult személyiségük miatt már nehezebben illeszthetők be fogaskerékként egy-egy termelési al-alfolyamat fogaskerekeként; képzettségük szükségszerűen elmarad a legújabb szakmai és digitalizált világ követelményeitől; nem bírják már úgy a heti 60-órás munkaterhelést; s nem is kívánnak egyik nap Európában másik hónapban valahol Távol-Keleten, a következő évben meg a világ harmadik pontján dolgozni…


„Az öregség haszna bizonyítható”

10. Ez a könyv éppen azért született, hogy bebizonyítsa: a piacgazdaság könyörtelen viszonyai között is igazolható, hogy az „öregségre felkészültek” igenis képesek olyan „szolgáltatásokat” nyújtani a körülöttük lévők, illetve a teljes közösségük számára, amelyek miatt - néha még a fiatalabb korukbelinél is nagyobb (?!) - sikereket elismerést és tiszteletet tudnak kivívni. Éppen a modern kor sajátos kényszerpályái nyitottak meg új lehetőségeket az önmagukkal szembenézni merő, őszinte, a változásra, a megújulásra képes öregedők számára. Nincs tehát semmi komoly (ind)oka annak, hogy korunk öregedői a mindent elöntő piac „ércnél keményebb és maradandóbb” törvényei miatt féljenek a jövőjüktől! Pontosan ezen „márvány simaságú és szilárdságú” törvényszerűségeknek a felismerése, a fel- és kihasználásuk teszi lehetővé, hogy minden higgadt és bölcs idős ember nagyon is megtalálja a helyét és a számítását a fiatalok állandóan változó, kavargó világában.

Az „öregek hasznosságának” „bizonyítása” ugyanis nem csak elméletileg, hanem gyakorlatilag is lehetséges. A még nem embergyűlölő idős ember is nagyon sokat és sokféleképpen adhat, segíthet a fiatalabbaknak: szeretetet, törődést, megértést, fizikai-technikai segítséget, szakmai és emberi tanácsot, anyagi támogatást, egzisztenciális biztonságot stb. De csak akkor, ha felismeri az új feladatát és felkészül annak ellátására.


„Meg is szerettethetjük magunkat”

11. A megfelelő természetű és jellemű – vagy/és az önmagát tudatosan ilyenné nevelő - személyiség ugyanis bármikor meg tudja szerettetni magát a környezetével. Ezen meglepő állítás érdekes módon a nagyobbik lányunknak még a 3-4 éves korában gyakorolt homokozóbeli viselkedése szolgáltatotta az első bizonyítékot. Értetlenül néztük a feleségemmel: míg a játszótéren valamennyi normális gyerek röpke öt percen belül összeveszett minden más normális cimborájával a gyerekjátékok használatán és tulajdonlásán – s a mi másik két kölykünk is ugyanígy tett –, addig ez a csodabogár lányunk néhány mondat után valahogyan mindig elérte: minden más gyerek nagy boldogan vitte oda hozzá a saját játékát… Sőt, kérlelték: ”játsszál már ezzel is, illetve velem is …” Szégyen-nem szégyen, bizony kihallgattuk a kisasszonyt, s akkor, tőle „loptuk el” a „Nagy Trükköt”: mit és hogyan kell tenni azért , hogy az emberek szeressenek velünk lenni, kívánják a társaságunkat?! S arra is rádöbbentünk – s remélem, hogy ezen könyv elolvasása után már az Olvasóim is tudni és gyakorolni fogják -: az emberi szeretet megszerzésének „Nagy Trükkjei” ugyanazok a háromtól - mondjuk – a kilencvenéves korig…


„A „Kisemberek” is megöregszenek”

12. Több évtizedes szórakozásomat/hivatásomat képezi a filozófiai-bölcselkedő irodalom olvasása, vitatása, kommentálása. A sokféle „pre- és post-filozófiai iskola” – mindenekelőtt a sztoikusok, a cinikusok , az epikureisták, a tomisták, az újplatonikusok, a kegyetlenül őszinte brit morálfilozófusok, a nagy francia felvilágosítók, a pedáns német nemzetnevelők, s a pramatikus amerikai prédikátorok, továbbá a nagy ázsiai vallások - mind-mind rengeteg okosat és szépet, sőt még vigasztalót is - mondtak az elmúlásról, az Életről és a Halálról. Csak éppen ezen nagybetűsen emelkedett és bölcs útmutatásoknak a kisbetűs, a mindennapi élet gondjaival küszködő-vergődő emberek számára is érthető, s így az elgondolkodó emberek tömegei számára is valóban használható, „lefordítását” nem találtam sehol. Tanulmányom további általános indoka tehát az volt, hogy megpróbáljam alkalmazni az emberiség szellemi kincstárában már mások által felhalmozott értékeket – mindenekelőtt az igazság-vágyat, a megértést, s így a viszonylagos szabadság-akarását – azon cél érdekében, hogy embertársaink ünnep- és hétköznapjait egy kicsit boldogabbá, szebbé és így hosszabbá tegyük.


„Nem kedélyeskedünk, hanem…”

13. El kell azonban oszlatnom egy illúziót: ez a könyv nem lesz egy „kedves”, „kedélyes”, könnyed és kellemkedő - a mindent elöntő hollywoodi „buksi-simogató” „öregségi gügyögés” miatt - lassan már megszokottan szépelgő olvasmány. Keserű, sőt talán kimondottan kegyetlen mondatok is leírásra kerülnek. Olvasóim egy része – a kéziratot lapozók tapasztalataiból tudom – időnként kimondottan fel fog háborodni, s szó szerint a sarokba vágja majd a munkámat. Néhány napi töprengése, - vagy sajnos még inkább, az egy-egy újabb, az öregsége miattinak vélt, megaláztatása - után azonban megint csak elő fogja venni szerény dolgozatomat… egészen addig, amíg felháborodottan újból le nem csapja…Kérem azonban, nyugodtan, felszabadultan tegye ezt: egyáltalán nem sért meg, hanem sokkal inkább megtisztel; mert természetesnek, emberinek fogom tartani a reakcióit. S ezért bizony már előre felmentem az Olvasómat ettől a „könyv-gyilkos”, s csak látszólag az olvasás miatti, tombolása miatt. Valójában ugyanis ez a dolgozat csak azt fogja tenni, amit a környezetében lévők már réges-régen meg akarnának/szeretnének tenni: jól az arcába vágni, hogy „megöregedtél, s most már vedd végre tudomásul, hogy sem erre, sem arra nincs már jogod, sőt …” Csak éppen a szeretetük, a sajnálatuk, vagy éppen – ami talán még rosszabb - az unalmuk és az érdektelenségük miatt, ezt (még ?!) Ön előtt nem mondták ki. (Vajon a háta mögött, s az összenézéseikben ez már felvetődött?!)

Ez a könyv abban akar segíteni, hogy az Olvasója lehetőleg soha ne kerüljön megalázó, tehát embertelen, emberhez nem méltó helyzetekbe; hogy remegve és tehetetlenül kelljen tűrnie az őrjöngő-tomboló fiatalok általi kioktatását, lehülyézését, megszégyenítését. Könyvemet tehát igazából csak annak nem kell elolvasnia, aki úgy véli: ő lesz a világon az az egyedüli kivétel, akit a fiatalabbak sem most, sem későbbik folyamán, soha nem fognak kioktatni, megalázni…


„A forma (el)árulja a tartalmat”

14. Dolgozatom azonban nem csak tartalmával, hanem a formájával, a szerkezetével és a tördelésével is segíteni akar. Minden életkorban fontos a személyiség tartalmi vonásaihoz hasonló és méltó, avagy a szégyen teli, méltatlan forma egysége, mert leleplezi a „személyiség tulajdonosát”: rend van-e a fejében, vagy zavarosan kavarodnak a fontos és a lényegtelen gondolatok. Viselkedésünk „formális” elemei ugyanis mindenkor és egyértelműen kifejezik a körülöttünk lévők iránti tiszteletünket,, megbecsülésünket, avagy éppen, hogy az érdektelenségünket, a megvetésünket. Mindig jellemző és leleplező, hogy a „formáságokra nem adók” kivel szemben merik megengedni a „lezserségüket”, s ugyanakkor kivel szemben, s vajon miért hajlandók nagyon is alkalmazkodni, hajlongani, hajbókolni…

Öregedő személyiség számára az ilyenfajta „kamaszkori formalizált kettősség” – „felfelé nyalok, lefelé taposok” – csak éppen ezt nem még egyenesen kimondani sem merem; tehát kimutatom a sértő viselkedésemmel, az öltözködésemmel, a szóhasználatommal, stb.”- azonban csak akkor fogadható el, ha az egész életpálya, személyiség azt hitelessé teszi. Művészeknél, az egzisztenciájukat alapvetően felrúgó, s egy egészen más életmódot, stílust újrakezdő idősebbek esetében ugyanis (talán, néha, esetenként) hajlandó a külvilág elfogadni, úgy-ahogy elnézni a „csodabogárságot”, az antiszociális magatartás különböző formai megnyilvánulását. Az öregedők döntő többségénél azonban bármilyen formai, stilisztikai hibát azonnal követi a „büntetés”: a „kellemetlenkedő” miatti megsértődés, a további meghívás elmaradása, a visszahívásokról való elfeledkezés, stb.


„A „kisemberek” túlélési alaptörvénye”

15. Ezen könyvet nem ismerők túlnyomó többsége számára valóságos sokkot jelent, amikor ráébrednek, ill. ráébresztem őket: ugyanazokat a mondatokat, amelyeket évtizedekig „megengedhettek maguknak”, s mindenki elnézte nekik, az öregségük nyilvánvalóvá válása után azonnal szankcionálnak, büntetnek a körülöttük lévők. Ugyanazok (?!), akik pedig évtizedekig eltűrték a stílusbeli, formai hibáikat. A dolog pedig sajnos nagyon is könnyen megérthető, bár elismerem: nem könnyen belátható. A körülöttünk lévők ugyanis a legtöbbször akaratlanul és tudatlanul megváltoznak abban a pillanatban, amint világossá válik számukra: „megöregedtünk”, „nem mi vagyunk a jövő emberei”, „a korábbi, számukra hasznos és fontos szolgáltatásainkat tőlünk már nem kaphatják meg”, tehát „azonnal utána kell nézniük, hogy ki fogja akkor majd pótolni számukra a mi korábbi hasznunkat…” Ez a „kisemberek túlélésének alap-törvénye” – s ez bizony velünk szemben is érvényesül. Szó sincs tehát arról, hogy az emberek „megfeledkeznek a megöregedettekről”, „elfelejtik, hogy mennyit segítettem nekik”, „elfelejtik, leírják a régieket”, stb. A helyzet ennél sokkalta rosszabb. Ha túl akarják élni egy-egy számukra fontos ember kiesését, akkor kénytelenek azonnal új „pótlék”, „helyettes” után nézni, s onnantól kezdve már nem is szabad, hogy túl sok energiájukat és idejüket lekösse a „leírtakkal”, a „megöregedettekkel” való foglalatoskodás. Az őszintébb, érzékenyebb, tartással rendelkező „minket cserbenhagyóknak” ugyan egy ideig legalább még megvan a lelkiismeret-furdalásuk – s ezt az idősebbeknek nagyon is értékelniük kell (?!) -, ám a többség számára a „jövőtől”, a jövőbeli bizonytalanságtól való félelem egyszerűen lesöpri, feloldja, kitörli a teherré váló „múlt” iránti hálát és emlékezést. Minden piacgazdaságtól és tőkeviszonytól áthatott társadalomban sajnos igaz, hogy a közéleti, társadalmi-gazdasági jelentőségünk leértékelődése, a „piaci értékünk” sajnos kézzel fogható (objektív) csökkenése azonnal és kíméletlenül hatást gyakorol az emberek közötti (szubjektív) kapcsolatokra is. Tegye a szívét a kezére – Önnel még nem fordult elő: „valaki egyszer csak valahogyan, s valamiért kevésbé fontossá vált az Ön számára?!”


„Minden családban ki kell vitatni!”

16. Tudatosan azért lett pontokba szedve lényegében minden egyes gondolatmenet, külön is kiemelve minden fontosabb fogalmat és állítást, hogy a későbbi vitákban könnyebb legyen majd visszakeresni egy-egy élesebb és helytelenített megállapításomat. Első olvasóim ugyanis szenvedélyes vitákba bonyolódtak egymással, a belehallgató-bekapcsolódó ismeretlenekkel … sőt, az őszintébbek, gyakran még saját magukkal is. S ez is a célom: azt szeretném, ha minden családban szembe néznének az ottani nagyszülők, a szülők, sőt már a gyerekeik öregedéséből adódó gondokkal, és – valószínűleg szenvedélyes viták után – megtalálnák azt sajátos, s kizárólag csak az ő családjukra jellemző utat-módot, ahogy’ békességben, szeretetben élhetnek majd együtt az annyira különböző generációkból származó emberek - egészen addig, amíg …. minden cselekedet más dimenzióba kerül.


„Öregedés = kötelező a bölcsesség”

17. Amikor jó 40 évvel ezelőtt először futott át az agyamon a ködös ötlet - „Kellene már végre írni egy olyan könyvet az öregedésről, amelyik nem szépeleg, hanem azt írja le, hogy ez az egész milyen rohadt és keserű dolog, még hozzá mindenkinek…„- természetesen még én sem éreztem az öregedés fenyegetését. Éppen ellenkezőleg. A körülöttem lévő sok és kimondottan kellemetlen, terhes, sokszor a pokolba kívánt idős ember miatti éretlen dühömet tükrözte vissza. Az első cím-változataim ezért mindig a „Brutális szembenézés az öregedéssel”, a „Kegyetlen felkészítő az öregedésre”, „Kíméletlenül őszinte leszámolás az elviselhetetlenül öregedőkkel” –típusú, azaz igen csak nagyképű, a fiatalság fölény-tudatától áthatott, tehát agresszív, illetve mondjuk ki egyenesen: buta és sötét elképzelések voltak. (Egyetlen mentségem, hogy valószínűleg mindenkinek/sokaknak/másoknak is megfordultak már hasonló gondolatok a fejében ?!)

Az elmúlt évek folyamán azonban rájöttem, hogy semmi szükség a„brutális”, a „kegyetlen”, a „kíméletlen” leszámolásokra – az öregedés ugyanis önmagában olyan kegyetlen, brutális, és kíméletlen, hogy ahhoz a magunkfajta földi halandó igazából már nem sokat tud hozzátenni. Meggyőződésemmé vált, hogy pontosan fordítva kell közelednünk az öregségükkel jól-rosszul küszködőkhöz.

A viszonylagos fiatalságból adódó - s ezért egy idősebben már önmagában is feszengést-feszültséget kiváltó - valóságos fölényt nekünk, az idősebbeknek kell bölcs megértéssel, a másik hibája feletti nagyvonalú elnézéssel kezelnünk. A jóindulatú, csak még éretlen hőzöngő fiatalokat pedig nekünk kell segítenünk; már csak a saját érdekünkben is. Erkölcsi és – néha észrevétlen, máskor meg nagyon is tudatosított(?!) - anyagi támogatással kell semlegesítenünk, majd pedig meg kell őket nyernünk szövetségeseknek. Az individualizálódó, „szinglisedő”, a hagyományos családi értékeket - remélem, hogy csak átmenetileg – elvető, elöregedő euró-atlanti kultúrában ugyanis csak akkor van reális esélyünk a generációik „békés egymás mellett élésére”, ha a meglévő és egyre éleződő gazdasági-pénzügyi érdek-ellentéteket más dimenziók bekapcsolásával együttműködéssé, „kooperációvá” tudjuk feloldani.


„Nem adom fel!”

18. Ez a könyv azonban nem csak a generációk közötti együttműködés új elvi és gyakorlati alapjainak a lerakását kívánja szolgálni. Legalább ilyen fontos a (közép-kelet) európai közvélekedésben és közhangulatban terjedő „spengleri”, „ fukuyamai”, „huntingtoni”, stb. apokaliptikus vízióival „alátámasztott” általános elbizonytalanodás pesszimizmus elleni fellépés. Értelmetlen lenne tagadni ugyan az európai horizonton felsejlő vihar-felhőket, s különösen ezeknek az idősebb korosztályok számára adódó várható zivatarjait. Bizonyítani kívánom azonban, hogy az európai idősebbek számára (miért is) nagyon elgondolkodtató az amerikai társadalom sokszor gúnyosan lenézett idősekre jellemző optimizmusa, életkedve, dinamizmusa. A fiatalsághoz, a fiatalon maradáshoz erőltetetten közelíteni akarók – néha könnyesen nevetséges – kísérleteit sem kell tehát kinevetnünk, hanem nagyon is érzékelnünk-értékelnünk kell azt, hogy „ők még küzdenek, ők még nem adják fel…”


„Öregedés = méltóság, = tolerancia”

19. Ez a tanulmány tehát elsősorban és valójában nem, ill. nem csak az életünk három-negyedén (?!) végigkísérő „öregedésről”, hanem sokkal inkább a megértésről, a nehéz helyzetbe kerülő másik személy gondjaiba való beleérzésről (az empátiáról) és az ő, az ismert-ismeretlen, méltóságának a megőrzése miatt miránk háruló kötelességről, a türelmességről (a toleranciáról) szól. Meggyőződésem ugyanis, hogy a „csak magunkra figyeléssel”, a „Többiek”, a „Mások, a „Fiatalok stb. „hülyék, szemetek, tisztességtelenek, udvariatlanok stb.”, de „bezzeg mi, s a mi időnkben…” típusú alapállással nem lehet felkészülni a kellemes, a mások szeretetét megszolgáló, s így elnyerő öregségre. Igen, nem elírás történt: a szeretetteljes öregségért meg kell szolgálni, azt nap, mint nap meg kell nyerni a fiataloktól!

A Magyarországon is történelmi korszak-váltást jelképező 1990-ben még a gazdasági vállalkozásunknak is ezért adtuk feleségemmel a „Tolerancia” nevet. Az emberi kultúra nagy alakjainak - s itt minden Olvasóm nyugodtan helyettesítse be azok neveit, akiket ő példamutató személyiségeknek tart – élete ugyanis egyértelműen és egységesen igazolja: még a legnehezebb, a legkegyetlenebb helyzetekben, a tomboló düh perceiben (óráiban, heteiben, hónapjaiban, éveiben…), még az egyenlőtlen erőviszonyok világos kirajzolódása esetén is felismert morális kötelességünk az egyenes és őszinte párbeszédre, a másik fél méltóságának a tiszteletére és a békés megegyezésre vonatkozó törekvések és javaslatok melletti egyértelmű kiállás. Ne legyen tehát senkinek akár egyetlenegy perc kétsége: családunk felfogása szerint az öregedőkkel való toleráns viselkedés csak egyike a méltóságát őrző, s azt valóban megőrizni is akaró ember jellemzőinek!


„Öregezés … kifizetődik”

20. Ezt az alap-állást sokan naivnak, elavultnak, sőt talán még nevetségesnek is fogják tartani. S tudom persze azt is , hogy Olvasóim egy része majd egyszerűen meg fog döbbenni a helyzet-leírások kíméletlensége és másrészt a megoldási javaslatok kíméletessége – megértő, humánus, toleráns módja - közötti, látszólag stilisztikai ellenmondáson. Szó sincs azonban itt valamiféle ál-naivitásról, avagy stílus-keveredésről. (Elég talán csak annyit mondanom: a „Tolerancia Tanácsadó” másfél évtizede kirándulgat-vadászgat a mai magyar pénzügyi élet dzsungelében …)

Minden eddigi emberi, illetve üzleti tapasztalatunk azonban arról győzött meg, hogy a másokkal való „rendes viselkedés” – s mindenekelőtt az empátia és a tolerancia – összességében, - sőt, hosszabb távon mind erkölcsileg, mind lelkileg, mind pedig anyagilag is - kifizetődik! Valamennyien tudjuk persze, hogy mindig lesznek olyanok, akik visszaélnek a „jóindulatunkkal”, a „rendességünkkel”, a „segítő-készségünkkel” – s ez bizony sokszor és joggal dühít fel, sőt, esetleg levertté, elkeseredetté is tehet minket. Kevesebben figyeltek azonban fel arra, hogy a „rendes emberek” éppen a nehéz helyzetükben gyakran olyanoktól kapnak legtöbbször nem csak, hogy nem várt, hanem éppen , hogy nagyon is meglepő, segítséget, támogatást, akiknek pedig erre, s akkor és igazából semmi okuk sem volt. Miért hagynak gyakran cserben azok, akiknek segítettünk, s miért segítenek rajtunk szinte „vadidegenek”? A látszólagos rejtély megoldását későbbre hagyva, most csak arra mutatnék rá: különösen az öregedő, illetve az idős emberek tudnak nagyon hálásak lenni azért, ha szeretetet, törődést, jó példát és szépet látnak vagy láttak maguk körül.


„Tolerancia elvtelenség”

21. A „tolerancia” azonban nem elvtelenséget, az eltérő álláspontok „elkenését„ jelenti – legalábbis számunkra nem. A valóban toleráns személyiségnek ugyanis abszolút „függő és személyiség” – ti. nagyon, döntően, túlnyomó részt a saját értékrendjétől függ. Ebben a könyvben tehát szó sincs arról, hogy egyetlen, s „független értelmiséginek” az értékrendje lenne kiolvasható. Határozott értékrend történetfilozófiai megalapozás, s a legtöbbször fokozatosan kikristályosodó véleménye kell az öregedéssel kapcsolatos döntésekhez . Emiatt tehát – Magyarországon talán kissé szokatlan, illetve leszoktatott módon – egyszerre lehet majd megtalálni a szinte mindenfajta érvelés és a vele ellentétes álláspont belső logikájának és az értelmének a felismerésére való törekvést, s ugyanakkor: az azzal való – néha bizony nem is érzelem mentes – vita felvetését.


„Öregezés = bombaüzlet”

22. További célom tehát, hogy ezzel a könyvemmel szeretném megnyerni az öregekkel való törődés számára azokat, akik erre a saját emberségük és moráljuk miatt már úgyis természetes késztetést éreznek. Itt tehát a feladatom csak annyi, hogy eszközt,. segítséget adjak a szándékaikhoz. Feltett s nem is titkolt szándékom azonban ezen – és hasonló témájú , a pénzügy-politikusi munkáimon - túlmenően az is , hogy – néhány, valószínűleg az első olvasáskor különösen nagy felháborodást keltő fejezettel - a kimondottan önző, a mindent kizárólag csak a saját érdekeik szolgálata alapján megítélő, „még túl fiatalokat”, az „emberileg éretleneket” is rávegyem a környezetükben lévő, s az öregséggel küszködő embertársaikkal való foglalkozásra. Itt tehát fontosnak tartom az öregekkel való törődés szándékának, az érdekeltségének a felkeltését is.


„Fel a fejjel!”

22. Tanulmányom végső, s alig - alig titkolt, célja azonban az, hogy öntudatra ébresszem, s önbizalomhoz juttassam a mai elkeseredett öregedőket, az életük pofonjaitól már akár a megtörésük határán tántorgó idősebbeket. A nagybetűs „Rém” -mel, a teljes kiszolgáltatottságot, a méltóság és tisztelet maradékának az elvesztését hozó öregséggel, való illúzóktól mentes szembenézés után ugyanis olyan javaslatokat, tanácsokat, sőt ötleteket akarok adni, amelyekkel mindenki legyőzheti a saját egyéni, kisbetűs „rém”-jét. S ezen könyv elolvasása és végiggondolása, a saját életére való „lefordítása” után és a baráti, ismeretségi, majd pedig rokoni körben való meg- és kivitatását követően, világossá válhat mindannyiunk számára: minden öregedőnek – ha nem is az, s nem is annyi és olyan, mint régen, hanem „valahogy’ másképp’ , de akkor is” - van biztonságos és boldog jövője.


„Segítő szerkezet”

23. A tanulmány első részében ezért tudatosan a helyzet részletes felismeréséhez, a valós gondokkal való aprólékos szembenézéshez szükséges – egyes olvasóim szerint kimondottan provokáló - segéd-eszközöket foglalom össze. A Tisztelt Olvasómnak itt „csak” annyi a feladata, hogy őszintén és higgadtan elemezze a valódi személyiségét, s felmérje: ő és a családja, a baráti köre, az öregedés melyik fokára jutott már el?

A könyv második részében azután visszatérünk az Olvasóimat körülvevő „saját világhoz”, s
- egyrészt általános rendezőelveket, szabályokat,
- másrészt konkrét javaslatokat, tennivalókat fogalmazok meg a különböző típusú Olvasók boldog öregségre való felkészülése érdekében.
Ehhez minden egyes Tisztelt Olvasómnak „csak” annyit kell tennie, hogy
- elolvasva-kivitatkozva ezen írás állításait,
- egyes állításaimat elfogadva, másokat elvetve,
- abbahagyja majd a múltjában való nosztalgiázást,
- meghatározza jövőbeli életének a kizárólag az ő rendelkezésére álló, s most már felismerésre is kerülő konkrét új keret-feltételeit korlátait,
- az értelmes és reális új vagy megújított célok kijelölésével és
- a körülöttünk szerte-széjjel heverő, s eddig talán komolyabb figyelemre sem méltatott hasznos eszközeik felhasználásával,
- egy újfajta önbizalommal eltelve,
- neki mer vágni élete egyik új, sikeres és ezért boldog szakaszának.


„Mindenki fél az …”

24. Minden könyv azonban – akár bevalljuk, akár nem - végső soron a szerző önmagával való küszködését, és önmaga szerény szintje fölé való emelkedés, a saját korlátain való túllépés kísérletét akaró, a széthulló test és értelem feletti szellemnek diadalát próbálja meg szolgálni. Ez az eszmefuttás pedig vitathatatlanul elsődlegesen magamnak és a családomnak született. Meg kellett írnom már csak azért is hogy mindenki lássa a környezetemben is : „küzdök, - mert küzdeni akarok - az öregedés ellen”, s már most is kérem: az itt megtanulható kíméletes módon, ám azonnal szóljanak, ha majd kezdem feladni a küzdelmet, s jól, okosan és bölcsen segítsenek, ha a végén kinyújtom a kezem….

Addig is köszönöm minden idős ismerősömnek, a barátnőimnek és a barátaimnak, a rokonaimnak, s mindenekelőtt a feleségemnek, s a három rosszcsont drága gyermekemnek, hogy a példájukkal, véleményükkel, cselekedeteikkel, szóval az egész életükkel segítették ezen könyv megszületését.


Ugrás a lap tetejére